Egy búcsúlevél margójára

Gerendás Péter befejezi Magyarországon. Élhetetlenné vált számára az ország. Szomorú döntés, és minden bizonnyal nem ő az első, de nem is az utolsó kétségbeesett zenész, aki hasonlóra kényszerül. Búcsúlevele sok mindenről szól, ezek nagy részét nem tisztem véleményezni. Van azonban két olyan megjegyzésem, ami a konkrét példából fakadva talán a jövőre nézve hasznos, mert a zenészek megélhetésének problémája jóval túlmutat ezen az egyedi eseten.

 

Zenészek: öngondoskodást!

„57 éves vagyok. Ennyi idős korában apám már vágta a centiket a nyugdíjhoz. Nekem se nyugdíjam nem lesz, se centim.”

Nem Gerendás Péter az egyetlen zenész, akinek a nyugdíjhelyzetéről hallottunk mostanában. Még a Voice és az LGT szuperkoncertek előtt Somló Tamás próbálta kinyomozni, mi lehet a nyugdíjával. A helyzet annyiban más, hogy ott a rendszerváltás előtti fellépések nyugdíjkimutatásai elveszhettek, de Somló esetében is igaz, hogy a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben (!) már volt lehetősége arra, hogy saját kezébe vegye sorsát.

Amikor szerzői jogi témában szólalok meg, én magam is sokszor érvelek azzal, hogy a zenészek nem kapnak fizetést, számukra a jogdíj (és persze a fellépti díj) jelenti a jövedelmet. Mégis, a zenészek között általában nem érzem a tudatos előre gondolkodást.

Az Artisjusnak saját nyugdíjpénztára van, amit ráadásul támogat is a nemzetközi szerzői közösség a szociális célokra fordítható kb 2%-os jogdíjrésszel. Ebbe a nyugdíjpénztárba az Artisjus egyesület bármelyik tagja beléphet három év tagság után, és ez tényleg olyan befektetés, amivel csak nyerni lehet. Ki tudja? Talán az e-mailes, telefonos, személyes megkeresés helyett ez a mostani eset jobb toborzás lehet. Szerzők: minél előbb megkezditek a megtakarítást, annál jobban megéri, gyertek, lépjetek be az Artisjus Nyugdíjpénztárába. Havi 2500 forintról beszélünk.

 

Közönség: tudatosságot!

„A második vonalban születtem, és ott is maradtam. Később a saját lábamra álltam. De a Rádiók nagyon keveset játszották a dalaimat, emiatt nem lehettek slágerek azok. Az elenyésző számú koncertek helyét átvették a vendéglátó helyek és a céges, sonkatekercs mellé játszott aláfestő zenék.”

Arról, hogy a Gerendás-exodus a zenefogyasztók tudatosságának szükségességére is ráirányítja a figyelmet, nálam hamarabb felhívta a figyelmet az Olaszországban élő magyar színésznő, Osvárt Andrea http://velvet.hu/blogok/gumicukor/2013/04/01/osvart_andrea_gerendas/ . „Bár pillanatnyilag jóleső, de nem él meg like-okból, jókívánságokból és az internet adta ingyenes dal-/video megosztási lehetőségekből. Lehetséges, hogy a fizetős iTunes-on Gerendás Péternek még sem egy like-ja, sem egy csillagja nincs??? ...Azért mert nem költ marketingre?.... Bevallom, én sem tettem eddig, de most likeoltam, pontoztam és megvásároltam a dalait. A jogdíjak eljutnak hozzá. Ez így fair. Kíváncsi leszek, most hol lesz az a rengeteg rajongó. 200 Ft-ba kerül egy Gerendás dal.

A kultúra – sajnos – soha nem volt önfenntartó. A polgári eszmény megjelenése óta elsősorban a szerzői jog az, amely (szélmalom)harcot vív azért, hogy a kultúra egy szelete legalább részben mégis képes legyen rá, függetlenül attól, hogy az éppen aktuális gazdasági vagy politikai hatalomnak mi róla a véleménye. Mondhatod, hogy egy ponyvaregény, egy szappanopera vagy némelyik könnyűzenei produkció nem nyújt valódi értéket, de a szerzői jog lehetővé teszi, hogy erről a kérdésről ne az állam, és még csak ne is Te dönts, hanem kizárólag azok, akik nézik, olvassák. A szerzői jog így a demokratikus társadalom kultúrájának alapköve, ami az államhatalomtól független alkotómunkát lehetővé teszi.

Nézzünk egy konkrét példát. Amikor színházjegyet veszünk, tudnunk kell, hogy a jegybevételek a színház működési költségeinek alig harmadát teszik ki. Tehát például egy 3000 Ft-os (nem olcsó!) színházjegy valójában 9000 Ft-ba kerülne, ha az intézmény kizárólag a nézők pénzéből működne. Jusson eszünkbe a mondás: „Az rendeli a nótát, aki a prímást fizeti”. Értsd: elmehetünk 9000 Ft helyett 3000 Ft-ért színházba, csak aztán ne csodálkozzunk, ha a színigazgatót politikai okokból lecserélik. Bocsánat a drasztikus leegyszerűsítésért; ennél egy modern jogállamban jóval felvilágosultabban kellene ennek zajlania. De eszembe jut az Illyés-vers: „mindenki szem a láncban”, igen: Te is és én is. Ahhoz, hogy egy művész a mindenkori politikai elit szemébe tudjon nevetni, anyagi függetlenségre van szüksége, és ennek előteremtése mindannyiunk közös felelőssége.

Ahogy Osvárt Andrea mondja most: legalább azzal támogasd a zenészt, hogy megveszed a dalait valamelyik online zenei szolgáltatónál, legyen az az iTunes vagy éppen a dalok.hu.

Felmérések is mutatják, hogy az emberek hajlandóak kinyitni a pénztárcájukat, ha azt gondolják, ezzel támogatják ez előadót. Ezt az is igazolja, hogy az aranylemeznek minősüléshez kétszer annyi példányt kell igazolni egy belföldi kiadvány esetén, mint egy nemzetközinél – az emberek tehát közelebb érzik magukhoz a problémát, és szívesebben támogatják vásárlással a magyar zenéket.

Megvan tehát az az attitűd, hogy vásárlással támogatom a kedvelt zenekart, de azt gondolom, ezzel ma túlságosan szűkmarkúan bánik a társadalom: Ma csak a rajongás legfelső foka nyitja a pénztárcát, de ennél legalább egy szinttel lejjebb kellene vinni a „támogatott” kört. Az lenne az ideális, ha minden olyan zenénél, ami meghaladja az „egyszer meghallgattam, de nem tetszik” kategóriát, jó lenne, ha pénzköltéssel is támogatnánk a produkciót.

Ha ugyanis nem változik a közönség tudatossága, ha egyszerűen örülünk, hogy meg tudtunk valamit ingyen szerezni, amiért más pénzt kért volna, akkor önerőből nem tudja fenntartani magát a könnyűzene. Ez ilyen egyszerű – sajnos.

Dr. Tóth Péter Benjamin

Artisjus stratégiai és kommunikációs igazgató

 
Címkék: Címkék

A bejegyzés trackback címe:

http://eszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr255187630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Tenoce · http://www.deezer.com 2013.04.02. 11:44:45

Sajnos ennel tavolabbrol kell indulnunk. A 60-as, 70-es, 80-as evek muveszeinek anyagai felett jelenleg a volt allami hanglemezkiado vallalat jogutoda, a Fotex csoport altal tulajdonolt Hungaroton tulajdnolja a kiadoi jogokat. Ez a 2010-es evek derekan mar nem igazan a fizikai kiadas szempontjabol fontos, hanem a digitalis megjelenes szempontjabol.
Cegunk csaknem egy eve kuzd azert, hogy azok az anyagok is bekerulhessenek az uj technologiakon alapulo zenei disztribucios szolgaltatasokba, amelyeket ezen hazai eloadok keszitettek. Ugyanis a helyzet ma a kovetkezo: gyakorlatilag ezek a nagyreszt nyugdijas koru, komoly repertoirral rendelkezo muveszeket egyszeruen nem tudnak megjelenni a fizetokepes kereslet szamara, ugyanis a jogtulajdonos nem tekinti celjanak azt. A jelenlegi allaspontok szerint a megegyezesig tobb es tobb esetben sajnos mar nem maga a zenesz, hanem annak orokosei fogjak majd a digitalis forgalmazason elert beveteleket elvezni.
De ha nem csak a konkret anyagiakat nezzuk, akkor is a szivem szakad meg, hogy mai generacio szamara ezek az orok klasszikus egyelore elerhetetlenek. Bar az is igaz, hogy ok nem is igazan tudjak, hogy mit vesztenek, hiszen nem is hallhattak oket.
Nagyon jo lenne, hogyha az olyan jogkezelo szervezetek, mint az Artisjus vagy az EJI valamilyen eszkozt kapna a kezebe annak erdekeben, hogy ezek az igazi magyar klasszikusok, melyek meltan nevezhetoek a magyar kultura reszenek, ne digitalis fiokokban porosodjanak, hanem ismet eljuthassanak a KOZONSEGHEZ. Ez jo lenne a muveszeknek, akiknek igy nem kellene a kivandorlason gondolkoznia, jo lenne a magyar kulturanak, de legfokeppen a fogyaszto, a zenehallgato jarna jol.