E.SZER.INT BLOG

De mi az oka ennek a helyzetnek? Mi minden rakódik rá a „jogvédők” imázsára? Talán nem lóg ki annyira ebből a szerzői jogi blogból egy kis jogon kívüli gondolkodás.

 

Részben azzal függ össze a helyzet, hogy az alkotó munkát általában nem becsüli sokra a közvélemény. A hétköznapi ember elvállal egy munkát, azt elvégzi, és ezért havi fizetést kap. Miért jár jogdíj a szerzőnek még évekkel a munka után is?

 

Pedig a válasz egyszerű: azért, mert nincs olyan felelőtlen vállalkozó, aki fizetne például egy zeneszerzőnek havi fizetést, ha nincs szerzői jog. Miért tenné?! A mű elkészült, azt mostantól bárki képes felhasználni. Ha nincs szerzői jog, a mű azonnal a közgazdasági értelemben vett „szabad természeti jószág” kategóriába tartozik, mint a levegő. Miért fizetne valaki havi fizetést a fának az oxigéntermelésért?

 

Maradna tehát az állam, aki a közjavak (pl. honvédelem, közvilágítás, közlekedési jelzések) esetében a magánszféra helyett a finanszírozást ellátja. Ennek azonban súlyos ára lenne a kultúra esetében. A szerzői jog az alkotók és a kulturális ipar egy részének anyagi függetlenséget jelent az államhatalomtól. Így az állam szerepe csak az értékes, de a keresletből fenn nem tartható művészeti területekre szorítkozik, de pl. a népszerű slágerek, bestsellerek, televíziós sorozatok, játékfilmek sorsa nem az állam, hanem kizárólag a közönség kezében van.

 

A szerzők így egyfajta „fordított életet” élnek: először befektetnek munkát, energiát, és aztán utólag vagy kapnak ezért fizetést jogdíj formájában, vagy akár egyáltalán nem.

 

Kiegészítés: mivel az Artisjus jogelődje a Szerzői Jogvédő Hivatal volt, bizony sokak számára az Artisjus testesíti meg a szerzői jogot, ezt a nehezen érthető társadalmi intézményt.

 

 

Amikor az üres hordozó díj megfizetésének igazolására bevezetésre került a hologramos matrica, hirtelen ötszörösére (!) nőtt a bejelentett mennyiség. Ezzel párhuzamosan azonban más is történt: a legszélesebb tömegek számára világossá vált, hogy kompenzációs díjat építenek az üres kép- és hanghordozók árába.

 

Az üres hordozó díj lényege, hogy a jogalkotó nem kívánja az állampolgárok otthoni magánmásolásait ellenőrizni és büntetni, ezért bevezet egy átalánydíjat, amely mentesíti a fogyasztókat magánmásolásaik szerzői jogi kötelezettségei alól. A dolog természetéből fakadóan azonban ez a díj nem követheti, hogy az egyes hordozókat ténylegesen mire használják, így átalányként minden hordozó-vásárlóra kivetésre kerül. Annak ellenére, hogy a hordozókat vegyesen zenei-filmes másolásra és egyébre is felhasználó fogyasztók többsége ezzel a módszerrel anyagilag is jól jár (pl. míg egy CD bolti ára a is 2000-3000 forint, addig az üres CD-n 40 Ft díj fizetendő), és a felmérések is jól mutatják a zenés és filmes tartalmak másolásának elterjedtségét, az átalánydíjak rendszerét az emberek mindig igazságtalannak fogják tartani.

 

Miért kell megfizetni a díjat akkor is, ha csak házi fényképeket, videókat másolunk arra az adott hordozóra? – kérdezi a fogyasztó. A válasz: társadalmi szinten a jogalkotó szerint vállalható kompromisszum a házi fényképeket tartalmazó hordozó díjjal sújtása – ha ezzel a szintén tömeges zenés és filmes másolatok készítőit mentesíthetjük az illegális másolatkészítések vádja alól. Hát mit mondjak, nem „szexi” gondolat.

 

Még egy szempont van, amiről ritkán esik szó. Az üres hordozó díj a jogosultak – szerzők, előadók, filmesek és kiadók – számára is csak pótmegoldás. Ha lenne olyan üzleti modell, amelyben minden fogyasztó zenei és filmes fogyasztása arányában fizetne a tartalmakért, és ebből minden jogosult művének sikere alapján részesülne, az üres hordozó díjnak nem lenne maradása. Most azonban még messze nem ez a helyzet, így ez a „pótmegoldás” – különösen a zeneipar válsága közepette – minden érintett jogosult számára életbevágóan fontos bevételi forrás.

 

Kiegészítés: a legszélesebb tömegek az üres hordozó díjat is az Artisjusszal azonosították. Annak ellenére ugyanis, hogy 5 jogkezelő szervezet – Artisjus-EJI-Filmjus-Hungart-MAHASZ – közös igényéről van szó, a matricákon kizárólag a beszedést egy kézbe fogó Artisjus neve szerepel rajta.

 

 

Az internet megjelenésével – és különösen a fájlcserélők elterjedésével – drasztikusan megváltozott az emberek kultúrafogyasztási szokása. A CD-k, DVD-k birtoklásával szemben a széles repertoár, az azonnali elérhetőség került előtérbe. Ezzel párhuzamosan minden korábbit meghaladó szintre nőtt a fiatalok zenehallgatása. Ezt az igényt a hagyományos CD- és DVD-piac képtelen kielégíteni, de a kézenfekvő előnyöket (pl. lényegesen alacsonyabb „raktározási” és „terjesztési” költségeket) jelentő online platformokon új, jogszerű szolgáltatások, pl. „online zeneboltok” vagy előfizetéses zeneszolgáltatások nem tudtak megerősödni.

 

Ennek több oka van. Az egyik, hogy a fájlcserélő rendszerek ingyenes és folyton elérhető alternatívát jelentenek, így igazán kockázatos üzleti vállalkozásról lenne szó. A másik, hogy minden ilyen paradigmaváltás közben elkezdődik a harc egy új status quo-ért. Mi lesz a szerepe az új világban a hangfelvétel-kiadóknak, a zeneműkiadóknak, a kisebb vagy nagyobb jogkezelő szervezeteknek, a tartalomszolgáltatóknak, aggregátoroknak, internetszolgáltatóknak?

 

Akárhogy is: a fogyasztók számára sikeres megoldás várat magára. Nincs olyan sikeres online szolgáltatás (különösen Magyarországon), amelyre nyugodtan mutathatnánk: tessék, nincs szükség többé illegális forrásból kielégíteni zene/filmigényedet.

 

Kiegészítés: igen, ezt is az Artisjusszal azonosítják. Ezt jól tükrözi az a városi legenda, hogy az „Artisjus miatt nincs Magyarországon iTunes”, holott az iTunes részéről soha még megkeresés sem érkezett az Artisjushoz. És nincs olyan üzleti modell, amelyhez – akár több hónapi tesztidőszakok óriási kedvezményével – a zeneszerzők az Artisjus útján ne adtak volna engedélyt.

 

 

Emlékszem, amikor az egyetemen az Országos Atomenergia Hivatalról tanultunk. Hiába olvastuk a leírást, ezt bizony nehéz volt elképzelni. Mit csinálnak ott az emberek? Kik dolgoznak ott?

 

Ehhez hasonló az Artisjus és minden közös jogkezelő helyzete is. Az Artisjusban például évente több mint 150 ezer (!) Magyarországon felhasznált zenemű egyedi beazonosítása történik meg óriási munkával. Nem egyszer fogadták ismerőseim hitetlenkedve azt, hogy például a rádiók másodpercre pontos adatszolgáltatást nyújtanak, amit az Artisjus valóban feldolgoz, és a pénzt mind a belföldi, mind a külföldi szerzőkhöz eljuttatja. (Külföldre az ottani hasonló jogkezelő szervezetek útján.)

 

Kiegészítés: Amit nem értesz, azzal ellenséges vagy. Miért lennének ez alól éppen a jogkezelők kivételek?

 

 

Az eredmény: kommunikációs karantén. Tulajdonképpen mindenki örül annak, hogy van egy intézmény, az Artisjus, akit bátran lehet utálni, szidni, megalázni. Így legalább ez a pozíció el van foglalva, és mindenki más számára ez egyfajta védettséget jelent. Talán ennek köszönhető, hogy amikor Magyarország első számú napilapjának kezdőoldalán olyan nyilvánvaló sületlenség jelenik, meg, hogy „az Artisjus szervereket foglalt le, majd a VOLT fesztiválon elkoboztatta egy DJ laptopját”, a helyreigazítási kérelemre nem azonnali „jaj! bocsánat!” a válasz, hanem hosszas kergetőzés, kerülgetés. Bocsánatkérésre pedig hiába várna bárki is.

 

A szerzők körében az Artisjus egyébként messze nem áll olyan rosszul, mint azt kívülállók szeretnék látni. Nyilvánvaló, hogy az évi 6-7 ezer magyar szerzőnek és örökösnek történő kifizetés esetén nem lesz mindenki maradéktalanul elégedett, de az egyesületi munka nyitottságában, a jogdíjak online nyomon követésében már most is óriási lépéseket tettünk előre, és ez várhatóan még fokozódni fog. Ha az Artisjus-munkatársak nem kapnának folyamatosan pozitív visszajelzést a zenészektől, íróktól, bizony aligha dolgoznának ilyen kitartóan a jó ügyért.

 

Az lesz érdekes pillanat, amikor a széles nyilvánosság számára világos lesz: nem milliárdokat sikkasztó, Audival járó „jogvédőkkel” állnak szemben. Az Artisjus maga a szerzői közösség, akinek a műveit mindannyian élvezzük. Már most is az.