Nicsak, ki tölt fel!
Egy egészen friss holland döntésben a hágai kerületi bíróság mondta ki, hogy az a szolgáltatás, amely a szerzői jogilag védett tartalom letöltésének megkönnyítésére irányul, önmagában nyilvánosság számára hozzáférhetővé tételnek minősül, tehát szerzői jogi értelemben felhasználás (FTD BV vs. Eyeworks; letölthető innen).
Lám, egy újabb döntés, ami tovább bomlasztja az eddig kőbe vésett – vagy annak tekintett – doktrínát, miszerint a felhasználó az a személy, aki tartalmakat az interneten aktív cselekménnyel elérhetővé tesz, és az nem, aki mindehhez valamilyen infrastruktúrát (internet-hozzáférést, tárhelyet, szoftvert) nyújt.
A döntés releváns tényként értékeli, hogy a szolgáltató érdemben rendszerezi a szerzői jogilag védett tartalmak elérését segítő adatfájlokat, lényegesen megkönnyíti a tartalmak elérését, tehát a tartalmak cseréjében való tényleges részvétele (annak ellenére, hogy a tartalmak nincsenek a birtokában és azok aktív feltöltését sem ő végzi) kulcsfontosságú, és a művek felhasználásának ("feltöltésnek") minősül. Ennek az a következménye, hogy az ilyen szolgáltatást nyújtó piaci szereplőnek a jogosultaktól engedélyt kellene kérnie, értelem szerint ezért fizetnie kellene, vagy az engedély nélküli felhasználást be kellene szüntetnie.
Az ilyen bírósági döntésekre azért van szükség, mert a tartalmak tömeges „száguldását” lehetővé tevő közvetítő szolgáltatók maguktól nem szívesen veszik tudomásul, hogy a tartalmak felhasználásában való részvételük már nem csupán technikai jellegű.
Részben máig tartja magát az az érvelés, miszerint a tárhely-szolgáltató, a videómegosztó, a keresőmotor, a fájlmegosztó szoftvert fejlesztő, vagy hasonló szolgáltatást nyújtó puszta közvetítőként vesz részt a fájlmegosztásban, illetve a tartalmak más illegális forgalmában. Az állítást megalapozandó az európai uniós elektronikus kereskedelmi szabályozásra hivatkoznak, amely a közvetítő szolgáltatók korlátozott felelősségét rögzíti. A közvetítő szolgáltatók szívesen értelmezik ezt felelősség-kizárásként, annak ellenére, hogy bizonyos körben e szabályok értelmében is fennáll a felelősségük az infrastruktúrájukon keresztül megvalósuló jogsértésekért.
A fenti döntés is annak példája, hogy mind a törvényalkotó, mind a bírói gyakorlat egyre termékenyebb az elker-szabályozás igazi célja (egy limitált, de létező közvetítői felelősség) kimunkálása irányában. Az, hogy ez a tendencia nem tökéletesen következetes, magyarázható a szereplők önszabályozására való hajlandósága, a jogi kultúra és a „bírói jogalkotás” különbözőségével, a jogkövetési szokások valamint a szabályozás erejének eltérő relációjával, a tartalomjogosult – felhasználó – közvetítő, mint hatalmi háromszög változó politikai befolyásával.
Ezen szabályalkotási tendencia része a közelmúltban elfogadott Loi HADOPI (Franciaország), vagy az Digital Economy Act (Nagy-Britannia), de említhetjük az ír fokozatos válasz rendszerét is. Sorolhatjuk a fenti döntés előzményeit, a közvetítő szolgáltatók (internetszolgáltatók, tárhely-szolgáltatók) felelősségét először inkább puhatolózó (a holland Mininova vagy a francia Dailymotion-döntéseket,), majd egyre kategorikusabb jelleggel (a francia MySpace vagy a belga Tiscali-döntés) megállapító ítéleteket.
Nem csupán hipotézis, hogy a honlapokon elhelyezett reklámokból realizált bevétel a honlapok látogatottságának függvényében nő. A különböző nemzetek bírái is egyre kevésbé mennek el azon tény mellett, hogy az oldalak fenntartóinak elsődleges érdeke az oldalakon keresztül megvalósuló felhasználások serkentése. Hasonlóan releváns tény a bővülő sávszélesség és a fájlcsere sebességigénye közti leegyszerűsített, de triviális összefüggés. És még sorolhatnám.
Hogy mindez csak a felhasználások infrastruktúrájának biztosítását jelentené? „Hát felelős a vasúti sínt építő a vonatrablásért?” Persze, hogy nem… de ne felejtsük el, hogy egy új technológia megjelenésekor az úttörő módszer kiépítőit elsősorban nem mentesíteni, hanem pont hogy nagyobb fokban felelőssé szokta tenni a rendszer még akkor is, ha üdvözlendő és nagyszerű találmányról van szó. A hasonlatot folytatva, a vasutat működtető felelőssége a vonatbalesetekért az objektív felelősség iskolapéldája. A közvetítők mégis pont egy ellentétes helyzetet kívánnak fenntartani.
Az internetet kiépítők és fenntartók az európai uniós jogalkotótól tíz éve nagyfokú szabadságot kaptak annak érdekében, hogy az elektronikus szolgáltatások piaca aggályok nélkül fejlődjön. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a közvetítő szolgáltatók, mint a piac egy önkényesen kiválasztott szereplő-csoportja örök érvénnyel mentesülne minden jövőbeli felelősségre vonás alól. Mégiscsak az ő sínjeiken gördülnek azok a tartalmak tova…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.