A Padawan-sztori folytatódik: főtanácsnoki vélemény az Opus-ügyben

 A Hoge Raad der Nederlanden (Hollandia) által 2009. november 25-én benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem — Stichting de Thuiskopie kontra Mijndert van der Lee és társai ügyben a holland bíróság a következő kérdésekkel fordult az Európai Bírósághoz:

1.        A 2001/29/EK irányelv, és különösen annak 5. cikke (2) bekezdésének b) pontja és (5) bekezdése megad-e olyan szempontokat, amelyek lehetővé teszik azon kérdés megválaszolását, hogy a nemzeti szabályozásban kit kell az 5. cikk (2) bekezdésének b) pontjában meghatározott „méltányos díjazás” kötelezettjének tekinteni? Igenlő válasz esetén melyek ezek a szempontok?

2.        A távollevők között kötött szerződések esetén, ha a vevőnek az eladóétól eltérő tagállamban van a székhelye, az irányelv 5. cikkének (5) bekezdése a nemzeti jog elég széles értelmezését írja-e elő annak lehetővé tételéhez, hogy a távollevők között kötött szerződéssel érintett országok legalább egyikében az 5. cikke (2) bekezdésének b) pontjában meghatározott „méltányos díjazás” megfizetésére a kereskedő legyen kötelezett?

A tényállás szerint a Németországban letelepedett Opus cég  üres hordozókat árul – többek között – holland nyelvű weboldalakon és Hollandiát célzó weboldalakon. Az itt meghatározott árak nem tartalmaznak jogdíjat. A behozatalra az Opus által meghatározott szállító útján, de a fogyasztó megrendelésére kerül sor és ő minősül importőrnek (behozónak) is. Hollandiában a hordozók nem díjkötelesek, mivel áruk az ott meghatározott minimális érték alatt van. A magáncélú többszörözésért sem Németországban, sem Hollandiában nem történik díjfizetés. A holland bíróság kérelmében kifejti, hogy a birtokba adás Hollandiában történik meg, mivel a fogyasztó felelős a szállításért. Mivel a holland szabályozás szerint az importőr felelős a díj megfizetéséért, ezért a kötelezett a fogyasztó és nem az Opus.

Az ügyben az uniós jogi hátteret az EU Alapjogi Chartájának 17. cikke (2) bekezdése, az EK-szerződés 28. cikke, valamint a 2001/29/EK irányelv 35., 38., 39. preambulumbekezdései (a kivételekre és korlátozásokra vonatkozó preambulumbekezdések), valamint a  (a többszörözésről szóló) 2. és (a kivételekről és korlátozásokról szóló) 5. cikke (2) bekezdése magáncélú felhasználásokról szóló b) pontja, illetve a háromlépcsős tesztet tartalmazó (5) bekezdése adják.

A főtanácsnok 2011. március 10-én hozta nyilvánosságra véleményét. Konklúziója szerint az irányelv vizsgált cikkei alapján a tagállamok nem kötelesek egységes megoldást választani atekintetben, hogy hogyan fizessék meg a méltányos díjazást a jogosultak számára, feltéve hogy a tagállam a kizárólagos többszörözési jog korlátozásának bevezetését választja. Az irányelvi előírások kizárják a nemzeti jogok minden olyan értelmezését, amely nem biztosítja a hordozó más tagállamban lévő fogyasztók számára történő távolsági értékesítését végző személy részéről a méltányos díjazás megfizetését, kivéve ha a társaság már összehasonlítható mértékű kompenzációt fizetett abban a tagállamban, ahol a tranzakció végbement.

Az első kérdés tekintetében kifejti a főtanácsnok, hogy az irányelv nem határozza meg kifejezetten, hogy a méltányos díjazást kinek kell megfizetnie, ebből következően a tagállamoknak széles mozgástere van a díjfizetés kötelezettjének meghatározásában. Az eddigi esetjog alapján azt, hogy ki felelős a díjfizetésért, a belső piac torzulásának elkerülése érdekében egységesen kell értelmezni az EU-n belül. A főtanácsnok úgy összegzi a Padawan-ügyben hozott döntés mondanivalóját e tekintetben, hogy az a személy, aki a kárt okozta a kizárólagos többszörözési jog jogosultjának, az a személy, aki többszörözte a védett művet a jogosult előzetes engedélyezése nélkül és emiatt ő az, akinek helyre kell állítania a kárt. Mindazonáltal a Bíróság elfogadta, hogy a magánszemély felhasználók beazonosításával kapcsolatos gyakorlati nehézségekre tekintettel lehetősége van a tagállamoknak arra, hogy aki a digitális többszörözésre alkalmas berendezés, eszköz és hordozó fölött rendelkezik, valamint az, aki ezeket hozzáférhetővé teszi magánszemély felhasználók számára, szintén felelős lehet a méltányos díjazás megfizetéséért. A tagállam nem teheti azonban úgy lehetővé a magáncélú másolást és vezetheti be a kompenzáció kötelezettségét, hogy nem hoz létre hatékony rendszert a díjfizetés biztosítására. Ez következik az effet utile elvéből (amely szerint ha a nemzeti jog többféleképpen értelmezhető, akkor annak az értelmezésnek van elsőbbsége, amely az uniós jogot a legjobban ülteti át) és az Alapjogi Chartából is.

 A főtanácsnok véleménye szerint az effet utile elv érvényesülése e rendelkezések tekintetében nem tud megvalósulni, ha a tagállam nem közös jogkezelésen keresztül biztosítja a kompenzációt. Figyelembe véve a Padawan-döntést, a kompenzációnak ugyanakkor a magáncélú felhasználótól kell származnia, vagyis az árban benne kell lennie ennek, ha a személy megszerzi a hordozót.

Ez az értelmezés nem érinti a Bizottságnak az ügyben kifejtett érveit, amelyek a szolgáltatások szabad mozgásának korlátozására vonatkoznak. A Bizottság véleménye szerint az irányelv a méltányos díjazás olyan formáját részesíti előnyben, amely nem kapcsolódik közvetlenül az áruhoz és nem érinti a határon átnyúló kereskedelmet sem. A kérdés megválaszolásánál, hogy kinek kell megfizetnie a díjat, nem szabad figyelmen kívül hagyni az irányelv célját.

A főtanácsnok szerint nem kétséges az, hogy mivel az EK-szerződés 30. cikke lehetővé teszi az áruk szabad mozgásának nemzeti korlátozását a szellemi tulajdonjogok védelmére hivatkozva, az EU-jogalkotó kötelezett harmonizálni a joggyakorlás feltételeit a hatékony jogérvényesítésre is tekintettel.

További szempont, hogy vajon a kompenzációs rendszer, amelyet olyan, másolásra alkalmas hordozók tekintetében alkalmaznak, amelyet más tagállamból importálnak, összeegyeztethető-e az áruk szabad mozgásával, figyelembe véve, hogy állítólag kevésbé korlátozó eszközök léteznek a méltányos díjazás céljának elérésére.

Az, hogy a másodlagos jogot összhangban kell értelmezni az elsődleges joggal, nem jelenti azt, hogy a tagállamok ki lennének zárva azon eltérésektől, amelyeket lehetővé tesz számukra az EU-jogalkotó, kivéve, ha az ilyen eltérés esetén az irányelv maga ütközne a szerződéssel.

Egy irányelv számtalan módon átültethető a nemzeti jogba. Ilyen esetekben azok az érvek, amelyek szerint az egyes alternatívák ne lennének egyenlő értékűek, a szerződésben foglalt alapelvek tekintetében ellentétesek lennének az EU-jogalkotó kifejezett akaratával, ami az egynél több átültetési alternatíva megteremtésére irányult.  Ez megkérdőjelezné azokat az alkotmányos alepvelveket, amelyek az EU jogalkotási kompetenciáit rendezik és az EU és a tagállamok közötti hatáskörmegosztást is.

A főtanácsnok véleménye szerint sem az elődleges jog, sem az irányelv nem tiltja azokat a kompenzációs mechanizmusokat, amelyek azon az elven alapulnak, hogy a többszörözésre alkalmas média gyártója fizesse a kompenzációt a közös jogkezelő szervezetnek. Az irányelv nem rendelkezik arról, hogy a többszörözésre alkalmas hordozó importja ki lenne zárva abból, hogy a tagállamnak méltányos díjazást kelljen bevezetnie, és úgy tűnik, hogy ezt nem is tehetné meg azon nemzetközi szerződések sérelme nélkül, amelyek az Uniót kötik. Emellett azonban figyelembe kell venni az arányosság elvét is. A főtanácsnok ezt a gondolatot azzal zárja, hogy mindemellett viszont a feltett kérdések nem erre vonatkoznak.

Utolsó érvként azt hozza fel, hogy az irányelv csak abban az esetben teszi lehetővé a többszörözési jog korlátozását, hogy a jogosultak méltányos díjazást kapnak.

Mindebből a főtanácsnok számára az következik, hogy a jogosult azon joga, hogy részesüljön díjazásban az EU-jog alapján, nem tagadható meg csak azért, mert vannak jobb módszerei az átültetésnek, mint amit az érintett tagállam választott. Az irányelv nem tartalmaz semmilyen utalást arra, hogy az üres hordozók bizonyos köre, amelyet forgalomba hoztak egy tagállamban, kivehető lenne a díjigény alól csak azért, mert azt egy olyan kereskedelmi technikával hozták forgalomba, amely nem biztosítja a díjfizetést.

A második kérdést a főtanácsnok úgy érti, hogy az az irányelv 5. cikke (5) bekezdésében szereplő háromlépcsős teszt alkalmazásáról szól és arról, hogy alkalmaznia kell-e a tesztet a nemzeti bíróságnak, amikor a nemzeti szabályokat értelmezi.

A Padawan-ügyhöz képest ez az ügy annyiban hoz újat, hogy felveti az irányelv szerinti méltányos díjazás territorialitásának kérdését. A holland jog eltérést nem engedő szabálya szerint a vásárló, mint importőr lesz a kötelezettje a díjfizetésnek. Az eljáró bíróság abban bizonytalan, hogy ez az eredmény összeegyeztethető-e az irányelvvel vagy az megkövetelné az importőr fogalom tágabb értelmezését, számításba véve az adathordozó végső felhasználásának jellegét, amely nyilvánvaló egyébként a kereskedelmi forgalmazó számára is, figyelembe véve azt is, hogy az EU jog sem követeli meg a nemzeti jog contra legem értelmezését.

A háromlépcsős teszt általánosságban véve a nemzeti jogalkotót kötelezi, akinek figyelembe kell azt vennie, amikor kialakítja a nemzeti kivételeket és korlátozásokat. Ugyanakkor a nemzeti bírónak is figyelemmel kell lennie a jogalkalmazás során a tesztre akkor, amikor olyan kérdésről dönt, amelynek tekintetében a nemzeti jog nem egyértelmű vagy nyitva hagyja a lehetőséget különböző megoldások számára. A háromlépcsős teszt címzettje ilyen módon kettős.

A főtanácsnok hangsúlyozza, hogy az irányelv nem teszi lehetővé a szerzői jogok korlátozását a távértékesítő szerződések tekintetében általában. Az irányelv 5. cikke csak egy részeiben harmonizált rendszer, mivel a tagállamok számára lehetőség van a kivételek és korlátozások közötti választásra, vagyis eldönthetik, hogy bevezetik-e a magáncélú többszörözésre vonatkozóan a kizárólagos jog korlátozását vagy sem, amihez csak akkor nem kell díjfizetést kapcsolniuk, ha a sérelem minimális. Kérdéses ugyanakkor, hogy vajon felelős-e és milyen feltételekkel egy másik államban letelepedett társaság a díj megfizetéséért.

Arra vonatkozóan nincs követelmény az irányelvben, hogy minden távértékesítés esetében, amely több tagállamot érint, kötelező legyen a méltányos díjazás megfizetése. Különösen nem állítható ez olyan esetekben, amikor az olyan tagállambeli fogyasztót érint, ahol a magáncélú másolás tilos. Ez torzítaná a belső piacot. Nehézségbe ütközhet a kereskedők beazonosítása, akik kizárólag magánszemélyek számára adnak el hordozót. Az sem szükséges, hogy minden távértékesítéssel foglalkozó társaság kötelezett legyen a díjfizetésre ott, ahol a fogyasztó le van telepedve, mivel a sérelem ezekben az esetekben lehet minimális is. A nyelvi különbségek, az eltérő domainnevek és a nagyobb szállítási költségek mind azt eredményezik, hogy egy tagállamban letelepedett fogyasztók csak ritkán vásárolnak más tagállamból hordozót. Az is probléma lehet, ha a társaság nem egy konkrét tagállam fogyasztóit célozza, és ahol a sérelem minimális, a kis összegek begyűjtése is problémás lehet a társaságtól, amely csak néhány hordozót adott el az e tagállamban lévő fogyasztóknak.

Az interneten keresztüli kereskedelem esetében tekintettel kell lenni a 44/2001/EK rendeletre is, amely csak abban az esetben sorolja a társaságot a célállam joghatósága alá, ha kifejezetten arra a területre irányul a szolgáltatása. Bár a rendelet tárgyi hatálya eltér az irányelvétől, irányadó lehet atekintetben, hogy meg lehessen állapítani, mikor felelős a társaság azért, hogy egy más tagállamban lévő fogyasztó számára ad el az interneten keresztül.

Ebből következik, hogy ilyen esetekben a társaságnak kell felelősséget viselnie a díjfizetésért. Ilyen esetekben a kár is valószínűsíthetően nagyobb, így a díjfizetés is indokolt. (A konkrét ügyben az az információ áll rendelkezésre, hogy az Opus bevételeinek harmada a Hollandiában eladott üreshordozókból származik.)

A főtanácsnok a Pammer and Hotel Alpelhof ügyet idézi, amelyben a bíróság megállapított egy példálódzó felsorolást arról, hogy melyek azok a kritériumok, amelyek alapján meg lehet állapítani, hogy a társaság tevékenysége egy meghatározott tagállamba irányul. Ezek lehetnek a használt nyelv és fizetőeszköz, a megrendelés és annak megerősítésének más nyelven való lehetővé tétele, a nemzetközi hívószámmal megadott telefonszámok, közvetítő megadása, a társaság letelepedése szerintitől eltérő felsőszintű doménnév használata és a nemzetközi ügyfélkör említése.

Akkor sem lehet egy társaságot díjfizetésre kötelezni, ha azt már megtette egy másik tagállamban, ugyanis ez elegendő a jogosultak védelméhez. Ez akkor is így van, ha a társaság a saját országában akár csak önkéntes alapon is megfizette a díjat.

Végül pedig a társaság nem köthet olyan szerződést, amellyel kibújik az EU jog alapján fennálló kötelezettségei alól. Ebben az esetben ez történik, mivel az Opus úgy szerződik az ügyfeleivel, hogy az importőr, aki a holland törvény szerint a kötelezett, ne az eladó, hanem a vevő legyen. Ezt eredményezi az a szokatlan megoldás, hogy az eladó a szállítást már nem a maga nevében, hanem a fogyasztó megbízásából végzi el. Az irányelvet átültető szabályok és a nemzeti szerződési szabályok nem járhatnak a szabályok alóli kibújással.

A nemzeti jogot továbbá úgy kell értelmezni, hogy a háromlépcsős tesztet tiszteletben tartsa.

Az első két kritérium arra irányul, hogy a díjfizetésnek legalább egy tagállamban meg kell történnie. A méltányos díjazás kérdése nem érinti a kivétel terjedelmét, csak a kivételből következő orvoslás szükségességére utal. A második kritérium alapján, ha a méltányos díjazás nem megfelelő, az ütközik a mű rendes felhasználásával, mivel a szerzőnek már nincs kizárólagos joga, de nem érvényesül a díjazáshoz való joga sem.  Mindazonáltal ha a tagállami fogyasztókat célozza a társaság, nem következik be a szerző jogainak indokolatlan sérelme, ha az elszenvedett sérelem csak minimális.

A főtanácsnok végül arra a következtetésre jut, hogy a háromlépcsős teszt nem követeli meg, hogy minden társaság legyen kötelezett a díjfizetésre, amely távértékesítést folytat tagállamok között, hanem csak azok a társaságok, amelyek kifejezetten a kérdéses tagállam fogyasztóit célozzák.

(A főtanácsnoki vélemény magyarul nem hozzáférhető, a közölt szöveg értelmezett, nem szó szerinti fordítás.)

Címkék: szerzői jog európai bizottság eu hírek európai bíróság méltányos díjazás főtanácsnoki indítvány magáncélú másolás háromlépcsős teszt üreshordozó díj

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.