A YouTube sem csukhatja be a szemét
Ahogyan arról a múlt hét végén több helyen is beszámoltak, fordulat történt a Viacom v YouTube elleni perben. (Mezei Péter bejegyzése itt, további észrevételek itt és itt). A 2007-ben indított perben a Viacom és pertársai annak megállapítását kérték a bíróságtól, hogy a YouTube 2005 és 2008 között mintegy 80.000, a felperesek által készített videót tett a megfelelő engedélyek nélkül hozzáférhetővé a portálján.
A 2010-ben hozott elsőfokú ítéletben a bíróság a felperesek követelését elutasította, mondván, megfelelő értesítések (notice) nélkül a YouTube alappal hivatkozhat a DMCA tárhelyszolgáltatók felelősségét korlátozó ún. safe harbour rendelkezésére.
A fellebbviteli bíróság (US Court of Appeals for The Second Circuit) április 5-én hozott döntésével hatályon kívül helyezve az elsőfokú döntést. A döntés két érdemi, jogalakító újdonságot hozott.
Az első jogalakító újdonság a DMCA tárhelyszolgálatók felelősségét korlátozó rendelkezése értelmezésére vonatkozik. Az elsőfokú bíróság döntésében azt állapította meg, hogy a YouTube-nak nem volt tényleges ismerete a konkrét jogsértésekről, ezért az 512 (c) (1) (A) (i) pontja szerint nem volt kötelezettsége a tartalmak eltávolítására.
A felperesek ugyanakkor a „red flag knowlege” néven elhíresült, sorrendben következő bekezdésre hivatkoztak, mondván, abból az következik, hogy a jogalkotó nem kívánta aránytalanul korlátozni a szolgáltató felelősségét.
if the service provider—
(A)
(i) does not have actual knowledge that the material or an activity using the material on the system or network is infringing;
(ii) in the absence of such actual knowledge, is not aware of facts or circumstances from which infringing activity is apparent; or17 U.S.C. § 512 (C) (1)
A bíróság a két szabályt egymás mellett értelmezve arra jutott, hogy annak tartalma csupán annyiban tér el egymástól, hogy míg az (i) bekezdés a szolgáltató szubjektív tudomására vonatkozik, a (ii) bekezdés azt vizsgálja, a szolgáltató objektív módon tudomásul bírhatott-e a jogsértés tényéről. A bíróság értelmezéséből az következik, hogy ha az előző kérdések bármelyikére igen választ kell adni, úgy a szolgáltató felelőssége nem korlátozható.
A bíróság azonban nem állt meg ezen a ponton, hanem egy további jogalakító döntést is hozott, nevezetesen azt, hogy a „szándékos vakság”(willful blindness) elve szerzői jogi ügyekben is alkalmazható. A szándékos vakság elve a common lawból ered, korábban a DMCA kapcsán a bíróságok azonban nem alkalmazták. A fellebbviteli bíróság most azt vizsgálta, hogy a DMCA tartalmaz-e olyan rendelkezést, amely kifejezetten kizárja a common law elvének alkalmazását, és arra jutott, hogy a DMCA ugyan korlátozza, de nem zárja ki a szándékos vakság elvét, amellyel a felelősség korlátozás limitálható. Ezt követően az elsőfokú bíróságot arra kötelezte ítéletében a fellebbviteli fórum, hogy vizsgálja meg az említett elv alkalmazásának esetleges következményeit az ügyben.
Ha az amerikai bíróságok ezúttal is a korábbi nagy perek (pl. Morpheus, LimeWire) forgatókönyvét követik, a YouTube most megint aggódhat a per kimenete miatt. A jogi csatározások jelentőségét persze nagymértékben tompítja, hogy a Google és a Viacom a per megindítását követően megkezdte a békés, és talán mindkét fél számára előnyös együttműködést is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
