Egy búcsúlevél margójára
Gerendás Péter befejezi Magyarországon. Élhetetlenné vált számára az ország. Szomorú döntés, és minden bizonnyal nem ő az első, de nem is az utolsó kétségbeesett zenész, aki hasonlóra kényszerül. Búcsúlevele sok mindenről szól, ezek nagy részét nem tisztem véleményezni. Van azonban két olyan megjegyzésem, ami a konkrét példából fakadva talán a jövőre nézve hasznos, mert a zenészek megélhetésének problémája jóval túlmutat ezen az egyedi eseten.
Zenészek: öngondoskodást!
„57 éves vagyok. Ennyi idős korában apám már vágta a centiket a nyugdíjhoz. Nekem se nyugdíjam nem lesz, se centim.”
Nem Gerendás Péter az egyetlen zenész, akinek a nyugdíjhelyzetéről hallottunk mostanában. Még a Voice és az LGT szuperkoncertek előtt Somló Tamás próbálta kinyomozni, mi lehet a nyugdíjával. A helyzet annyiban más, hogy ott a rendszerváltás előtti fellépések nyugdíjkimutatásai elveszhettek, de Somló esetében is igaz, hogy a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben (!) már volt lehetősége arra, hogy saját kezébe vegye sorsát.
Amikor szerzői jogi témában szólalok meg, én magam is sokszor érvelek azzal, hogy a zenészek nem kapnak fizetést, számukra a jogdíj (és persze a fellépti díj) jelenti a jövedelmet. Mégis, a zenészek között általában nem érzem a tudatos előre gondolkodást.
Az Artisjusnak saját nyugdíjpénztára van, amit ráadásul támogat is a nemzetközi szerzői közösség a szociális célokra fordítható kb 2%-os jogdíjrésszel. Ebbe a nyugdíjpénztárba az Artisjus egyesület bármelyik tagja beléphet három év tagság után, és ez tényleg olyan befektetés, amivel csak nyerni lehet. Ki tudja? Talán az e-mailes, telefonos, személyes megkeresés helyett ez a mostani eset jobb toborzás lehet. Szerzők: minél előbb megkezditek a megtakarítást, annál jobban megéri, gyertek, lépjetek be az Artisjus Nyugdíjpénztárába. Havi 2500 forintról beszélünk.
Közönség: tudatosságot!
„A második vonalban születtem, és ott is maradtam. Később a saját lábamra álltam. De a Rádiók nagyon keveset játszották a dalaimat, emiatt nem lehettek slágerek azok. Az elenyésző számú koncertek helyét átvették a vendéglátó helyek és a céges, sonkatekercs mellé játszott aláfestő zenék.”
Arról, hogy a Gerendás-exodus a zenefogyasztók tudatosságának szükségességére is ráirányítja a figyelmet, nálam hamarabb felhívta a figyelmet az Olaszországban élő magyar színésznő, Osvárt Andrea http://velvet.hu/blogok/gumicukor/2013/04/01/osvart_andrea_gerendas/ . „Bár pillanatnyilag jóleső, de nem él meg like-okból, jókívánságokból és az internet adta ingyenes dal-/video megosztási lehetőségekből. Lehetséges, hogy a fizetős iTunes-on Gerendás Péternek még sem egy like-ja, sem egy csillagja nincs??? ...Azért mert nem költ marketingre?.... Bevallom, én sem tettem eddig, de most likeoltam, pontoztam és megvásároltam a dalait. A jogdíjak eljutnak hozzá. Ez így fair. Kíváncsi leszek, most hol lesz az a rengeteg rajongó. 200 Ft-ba kerül egy Gerendás dal.”
A kultúra – sajnos – soha nem volt önfenntartó. A polgári eszmény megjelenése óta elsősorban a szerzői jog az, amely (szélmalom)harcot vív azért, hogy a kultúra egy szelete legalább részben mégis képes legyen rá, függetlenül attól, hogy az éppen aktuális gazdasági vagy politikai hatalomnak mi róla a véleménye. Mondhatod, hogy egy ponyvaregény, egy szappanopera vagy némelyik könnyűzenei produkció nem nyújt valódi értéket, de a szerzői jog lehetővé teszi, hogy erről a kérdésről ne az állam, és még csak ne is Te dönts, hanem kizárólag azok, akik nézik, olvassák. A szerzői jog így a demokratikus társadalom kultúrájának alapköve, ami az államhatalomtól független alkotómunkát lehetővé teszi.
Nézzünk egy konkrét példát. Amikor színházjegyet veszünk, tudnunk kell, hogy a jegybevételek a színház működési költségeinek alig harmadát teszik ki. Tehát például egy 3000 Ft-os (nem olcsó!) színházjegy valójában 9000 Ft-ba kerülne, ha az intézmény kizárólag a nézők pénzéből működne. Jusson eszünkbe a mondás: „Az rendeli a nótát, aki a prímást fizeti”. Értsd: elmehetünk 9000 Ft helyett 3000 Ft-ért színházba, csak aztán ne csodálkozzunk, ha a színigazgatót politikai okokból lecserélik. Bocsánat a drasztikus leegyszerűsítésért; ennél egy modern jogállamban jóval felvilágosultabban kellene ennek zajlania. De eszembe jut az Illyés-vers: „mindenki szem a láncban”, igen: Te is és én is. Ahhoz, hogy egy művész a mindenkori politikai elit szemébe tudjon nevetni, anyagi függetlenségre van szüksége, és ennek előteremtése mindannyiunk közös felelőssége.
Ahogy Osvárt Andrea mondja most: legalább azzal támogasd a zenészt, hogy megveszed a dalait valamelyik online zenei szolgáltatónál, legyen az az iTunes vagy éppen a dalok.hu.
Felmérések is mutatják, hogy az emberek hajlandóak kinyitni a pénztárcájukat, ha azt gondolják, ezzel támogatják ez előadót. Ezt az is igazolja, hogy az aranylemeznek minősüléshez kétszer annyi példányt kell igazolni egy belföldi kiadvány esetén, mint egy nemzetközinél – az emberek tehát közelebb érzik magukhoz a problémát, és szívesebben támogatják vásárlással a magyar zenéket.
Megvan tehát az az attitűd, hogy vásárlással támogatom a kedvelt zenekart, de azt gondolom, ezzel ma túlságosan szűkmarkúan bánik a társadalom: Ma csak a rajongás legfelső foka nyitja a pénztárcát, de ennél legalább egy szinttel lejjebb kellene vinni a „támogatott” kört. Az lenne az ideális, ha minden olyan zenénél, ami meghaladja az „egyszer meghallgattam, de nem tetszik” kategóriát, jó lenne, ha pénzköltéssel is támogatnánk a produkciót.
Ha ugyanis nem változik a közönség tudatossága, ha egyszerűen örülünk, hogy meg tudtunk valamit ingyen szerezni, amiért más pénzt kért volna, akkor önerőből nem tudja fenntartani magát a könnyűzene. Ez ilyen egyszerű – sajnos.
Dr. Tóth Péter Benjamin
Artisjus stratégiai és kommunikációs igazgató
